Egy maraton Firenzében

Papp Zoltán, (alias: Tücsi) tavaly Firenzében futott egy maratont, de hogy hogy is történt, itt most el is mondja.

2013.11.24 vasárnap reggel 9:15-kor elrajtolt ez a verseny is 12000 futóval. Életem második maratonjának indultam neki. Ez az egész verseny edzésnek lett minősítve részemről az elmúlt egy éves felkészülési problémáim miatt. Az idei évben 3-400 km van összesen a lábamban, ami nagyon kevés egy ilyen táv rendes megtételéhez szerintem és nem is sikerült 30 km feletti edzést tartanom. 

A rajtcsomagátvételnél

Nagyon jó volt már a rajt előtti időszak is, sütött a napocska, rengeteg toi-toi wc-t helyeztek le, ill. teát és vizet osztottak az elején mindenkinek. Ami számomra furcsa volt, hogy igazából ez a rengeteg ember nem is igazán melegít be, hanem csak dumálnak egymással és várják mikor mehetnek be a rajtzónába ,melyet a rajt előtt 10 perccel nyitottak ki. Nagy tülekedés nem volt, bár végig azt sasoltam hol vannak az iramfutók a lufijaikkal. A rajt előtt egy perccel lefagyott az mp3 lejátszom , amivel szenvedtem , mire újraindult .Már a rajtvonalon is túlmentem és elkezdődött a városnéző futás. Szép széles 4-6 sávos autó után haladt a tömeg.Az első 6 km-en keresztül ahol is, a 3. km-nél megpillantottam a 4:15-s iram lufival felszerelt egységet, aminek a nyomába is lendültem, hogy hátha összejön ez az időeredmény.De gyorsan rá kellett jönnöm, hogy ez a lufis dolog nem úgy működik , ahogy nálunk, mert az lufi követésemnek az lett az eredménye, hogy folyamatosan gyorsultam, 5:20-as km, majd a következő már 4:20-as volt. 

"Engedjenek ki!" - de innen már nem volt visszaút

Ekkor döntöttem úgy, hogy a lufi menjen előre én lassítok, nagyon az elején vagyunk még a versenynek. 6 . km-nél egy hatalmas parkhoz értünk el, amit körbe futottunk. Egy km-en keresztül szűkebb volt a versenysáv, két sávos autóútnak megfelelő volt összesen. Itt kijött az, hogy az olaszokkal lökdösődve lehet igazán mit kezdeni, mert tolakodnak folyamatosan . 13. km-nél hagytuk el ezt a szép parkocskát és indultunk el az Arno folyó másik oldalára, ahol már azért picit talán kezdett szétszakadni a mezőny. 19 km környékén találkoztam a párommal, aki átadta az általam kért frissítő csomagot, de miután nem siettem sehova megálltam vele beszélgetni és legurítani a cuccot. 25-ös km tábla környékéig imádtam az egész versenyt , lehetett bambulni a város szépségeit , de itt sajnos a rossz cipő választásom miatt, a bal talpam hosszába begörcsölt és nem tudtam mit kezdeni az érzéssel. Elkezdtem sétálni, hátha jobb lesz és utána tudom folytatni a távot, de csak kicsit enyhült a dolog, így erőt vettem magamon és ismét nekimentem a futásnak. 30 km környékén a stadionok körül keringtünk, itt igazából nem volt túl sok látni való, de szép széles utak voltak. Itt már nagyon vártam,hogy találkozzak másodjára is párommal, kis beszélgetésre és kólázásra ahogy azt megszoktam ilyen versenyeken. Így felépítve már nem volt olyan hosszú az a 12 km, főleg, hogy két részletre vágtam. Duomo-nál találkoztunk is , ahol nagyon kedélyesen elbeszélgettünk és kérdeztem,hogy hogy a csudába fogok még 7 km-t menni, amikor a cél kb. légvonalba 1 km sincs. Gyerekek az óvárosi részen a futók útvonala annyira szépen le volt kerítve a tömeg elől, hogy az valami csoda volt. Egy turista se tudott egyik oldalról a másikra menni, sőt utcákat kellett kerülniük, de nem magyar mentalitás szerinti szitkozódás volt erre a reakció, hanem szurkolás és sétálás. Itt élmény volt elhaladni, innen ki egy kisebb utcába ahol látni való nem sok volt, de majdnem a szállásunkig kellett menni, ahol is volt a fordító, hogy ismét budapesti versenyen érezzem magam, irány a rakpart… (bár az ittenit nem untam,mert nem látom napi szinten ) , hű itt egy szép hídra kellett felfutni, amitől hirtelen a lélegzetem is elállt, mert olyan meredeken indult az út. (Pedig csak kb 30 méterről beszélhetünk) Itt sétára is váltottam, mert 3 lépés után iszonyat megterhelőnek éreztem, utána a hídon ismét elkezdtem a rendesebb mozgást, bár itt már szétestem azt hiszem. Ponte Vecchio-n vissza a befutó felé, ill. először ismét a Duomo előtt rohantunk el és utána visszakanyarodtunk a rakpartra, de már nagyon rövid szakaszra (kb. 1km), és jöhetett a befutó, amely egy kicsi S alakú kanyargós utcán keresztül vezetett. Érem átvétel, chip leadás, ill. kb. letépték a rajtszámról, majd befutó csomag és menj az utadra, a nagy tömegen keresztül. Megkerestem a páromat, gyors átöltözés és indultunk is sétálni, ill. valami harapni valóért , iszonyat éhes voltam. Ismét úgy futottam be egy maratonon, hogy nem éreztem semmit, pedig ez egy korona volt erre az évre, a sok sérülés és betegség után. 

Firenze maraton: lefutva, érem átvéve!

Nem baj, 2015 májusában Krakkó maratonon mindent megteszek azért, hogy végre egy rendesen összeszedett maratont fussak. Utólag mikor lementettem a garminomat, azért szidtam magam rendesen, hogy mennyi időt elcsesztem a dumálásokkal (16 percet)…. de nem baj, hiszen edzésnek fogtam fel és nem versenynek így az idő kérdése nem is volt olyan fontos számomra, mint teljesíteni a távot. Igazi barom dolog volt azért ilyen kevés edzéssel nekivágni, de ismertem a testem és tudtam,hogy tudom teljesíteni, fejben ott voltam és nem jött a fal. :)

Busz után, busz előtt...

- Réka első félmaratonja - 

Csak akkor futottam ha muszáj volt. A kötelező testnevelés órákon vagy épp a busz után. Utáltam. Mára ez megváltozott. Már a busz előtt futok. S hogy sikerült megelőznöm? Íme az első félmaratoni történetem:

Felkészülés

2011. január elsején egy rosszul sikerült szilveszteri buli levezetése okán elmentem futni hóban, a mínusz 5 fokban. Ez nem volt elég, elmentem második harmadik nap is, s tettem ezt minden nap, talán csak három maradt ki a hónapból. De sajnos, - okát nem tudni - ez a kezdeti lelkesedésem abbamaradt.

Majd egy évig pihent a futócipőm, eldugva a cipős szekrény legmélyén, hogy aztán idén februárban újra felvegyem, mondván addig sem a gép előtt ülök, ráadásul sport, és még mindig jó feszültséglevezetés. A korábbi rendszerességet ugyan elhagytam, teljesen kedvszerűen futottam ezidőtájt, általában 4-5 km-et a Rákos-patak partján, amelyek május végére 7-8 km-esre is meghosszabbodtak. Részt vettem a Coca-Cola futógálán, és még néhány kisebb 7-8 km-es versenyen is, csakhogy szokjam a versenylégkört, bár még halvány gondolata sem volt az őszi félmaratonnak. Talán nyár eleje lehetett amikor szembekerültem vele. Szeptember 9? Pont a szülinapom! Talán ez egy jel? Épp kezdtem volna elhessegetni a gondolatot, minimális önbizalmammal, amikor a februárban érkezett új kolleganőnkről megtudtam, tavaly lefutotta a maratont. Sokat beszélgettünk a futásról, és bíztatott, (kellett is) így június elejére össze is állt a fejemben lefutom a 21 km-es távot!

De hogy fogjak hozzá? Kell valami rendszeresség ugyebár, kerestem is egy szimpatikus 12 hetes edzéstervet, amit egy kis átalakítással el is tudtam fogadni. A napi öt futás helyett négyet vállaltam be, ám picit megemelve a távokat, hogy a heti kilométerszám meglegyen. A szervezetem is jobban válaszolt a ritkább terhelésre. A kezdetekkel még nem is volt gond, de ahogy befelé mentünk a nyárba, úgy jöttek a különböző programok: fesztiválok, koncertek, nyaralás, Dallasi kiküldetés stb. és oda az edzéstervnek, jó ha a felét teljesítettem a heti adagoknak. A felkészülésem finisében pedig rádöbbentem, 3x futottam csak 3 szigetkört (16 km körül, mert ekkor már a Szigetre jártam futni)  ráadásul ebből egyszer nagyon nagy fájdalmat éltem át csípőtájon. Mi lesz így velem? Már-már a feladás gondolata kezdett elhatalmasodni rajtam, épp ezért a nevezésem is az utolsó pillanatokban született meg. Augusztus 30-án a bevállalt háromkörös edzésem után döntöttem, ha esik, ha fúj a szülinapomon akkor is megcsinálom! Netes nevezésem másnapján elkezdődött egy eufórikus állapot, meg is kérdezték a munkahelyen: MI van Réka, szerelmes vagy? Én erre csak mosolyogtam tovább! A felkészülés fájdalmait feledtette az utolsó heti szénhidrátfeltöltős időszak. Csokit ettem nutellával, nutellát csokival és persze tészta, tészta, tészta! J A verseny hetében futott rövidekkel sem volt semmi gond, így bizakodva várhattam a vasárnapot! 

Verseny

Reggel felkelve eszembe jutottak a gondolatok: annyi mindenki tudott róla, hogy megyek, mindenki biztatott, csomó dolgot tudtam mondani, amiért le kell futnom. A rajtszámomra még motiváló szövegeket is írtam. Csak egy dologra tudtam gondolni, lefutom. Felvillantak a megnézett motiváló videók képei, a mondatok, a hangsúlyok. 

De persze jöttek a kérdések is: Hogy mi lesz ha nem sikerül? Mi lesz, ha úgy fájni fog a lábam, mint múltkor a szigeten? Egy harmad kört még végigbicegtem, de ha a versenyen ez 15 km-nél lesz, akkor mit csinálok? Meleg lesz?  Minek van a nyugati felüljáró az útvonalban? Stb De nem adhatom fel, „tök ciki” lenne annak a sok embernek azt mondani, hogy jaj felvett a busz, nem értem végig. Eldöntöttem, hogy egyetlen opció van: lefutni... Gondolom ezt a kettőséget látták is arcomon a futótársak!
Elindult a verseny. 8-9 percbe tellett mire átléptem a rajtvonalon. Az eleje, Andrássy út... Jaj, milyen szép terep, milyen jó lesz a verseny, mennyi vicces ember, itt fut mellettem pl. egy csikós és folyton csattintgat az ostorával. De jó, itt az árnyék nem lesz itt semmi gond! A kis dudás kisfiú fújja,  a csikós meg poénkodik, hogy ki szavalja el vele József Attila Levegőt című versét. (Egyébként most utánanéztem, hogy van-e ilyen vers, vagy csak én hallottam-e így futás közben.  – jelentem van! :) 
Szóval eljött a 4 kilométer... Első holtpont? Nem lehet! Jön a rakpart! A lábam bírta azzal nem volt gond, mégis úgy éreztem, hogy én meg nem, hogy megállok, hogy mindjárt szívroham... Huh, megállok a hatodik kilométernél sétálni egy kicsit.... keresem, keresem, sehol a hatodik, basszus már itt kéne lennie, de sehol nincs. Megnézem a telefonomat:, 6,89-nél járunk. Huh, ez tök jó 1 kilóméterjelzőt nem vettem észre. De hát akkor megállhatok. Sétáljunk, amíg lenyugszom és új lendületet veszek... Séta...séta... futni kéne, nem azért mert most több az erőm, de hát így a busz... a busz jön...

7,8 km kb. Nike facebook falán óriás kivetítőn látom kiírva: „Csordás Réka Dalma szurkol neked.” Meghatódok, jaj, de jó, miatta sem adhatom fel... De, de, én nem bírom, nem érdekel senki, nem bírom, meghalok.... Sétálok inkább megint... Szurkolok oldalt, ne add fel, hajrá, hajrá menni fog... Na jó futok, ha már így biztatnak... Ekkor látom meg először egy fordító túloldalán a záróbuszt... Basszus, ez közelebb van mint gondoltam és vannak rajta már emberek... Futás!
Ez addig elég volt, hogy átérjek a Szabadság hídon... Huh, megint meg kell állnom... séta... jaj, nem bírom, kiugrik a szívem, fáj a mellkasom, levegőt sem kapok... megállok, feladom... Majd azt mondom, hogy elájultam és akkor sajnálni fognak és megértik, hogy nem teljesítettem....

Ez a szenvedés ment a 5-től a 15-ig kilométerig. Nem tudom megmondani, hogy mi vitt előre....  A szív, a lélek, a mondatok, a gondolatok? Sok volt a séta, de nem értem, hogy mi motivált, amikor már magamban fel akarta adni…

Gondoltam arra, amit tanácsként adtak, hogy mi segít... Mondogattam minden motiválót, de nem éreztem, hogy segítene... Mondták, hogy nézzem a tájat.... nézem nézem: Budai vár, kit érdekel, most amikor itt vagyok a légszomj markában?  Hallgassak zenét. kedvenc pörgős számaim: ha egy szám átlagosan 4 perc, hányat is kell meghallgatnom, hogy 21 km-nél tartsak??? Jaj, de jó a kedvenc számom, miért nincs még vége? miért nincs még vége?? jöjjön a következő....

A tömeggel mozogva

Eközben voltak emberek akikkel egy tempóban, megállva, egymást beérve mentünk, még többször egymásra is mosolyogtunk... Jó volt ez az első félmaratonom jelzés. Tudtam, hogy ők is hasonló cipőben vannak, mint én... A sorban kidőlő emberek illetve hányások látványa, mondjuk nem volt túl motiváló... Főleg olyan embert a mentőben látni, akinek a trió jelzés van a rajtszámán...Brrrr….. Közben teltek a percek, futás, egy kis séta, futás, egy kis séta váltakozva. Ahogy haladtunk az időben sajnos a  sétáim már gyakoribbak voltak. .Ráadásul a a busz meg csak jön mögöttem!

15 km A szervezetem máshogy is válaszol: lábgörcs.... megállok, nyújtok... A korábbi mosolygós lány megáll mellettem, hogy jól vagyok, segíthet? Nagyon aranyos voltm de segíteni nem tudott! Megyek tovább, felhúzódva a rakpart falára árnyékot keresni... 16 km, most már csak 5, most már biztos, hogy nem adhatom fel!!! Erősődött a gondolat, mindjárt vége! És lőn, a mellkasom nem akar kiugrani, elmúlt a légszomj, szuper, kardió rendben, ellenben a láb nincs. Nagyon fáj. Valahol a forgó, a csipő ami múltkor is…Meg kell állnom megint, próbálok nyújtani, de nem segít... Séta jön. Megfordulok, a busz, jön, és, és, és a 14. kilométer jelzőt már szedik fel...Tudom nem lehet egész hétvégére lezárni Budapestet miattunk, de akkor is, várhatnának még!  Lassan, már nagyon lassan megyek, próbálom a fájos lábam nem terhelni, szerintem már a csigák is megelőznének. Elérjük a Bajcsyt, a busztól való félelmem soha nem volt ekkora. Úristen, itt van! Áh, csak egy turistabusz. Nyerek egy pár percet.

Nyugati felüljáró, a másik mumus. Emelkedő, de mintha meredekebb lett volna álmomban, utána meg majd lefelé is futhatok! De nem megy lefele sem gyorsabban a lábam nagyon fáj már, meg kell állnom pár szár méterenként...  19 km.... már csak 2, (ha jól számolom) már csak bő tíz percet kell sántikálnom!

20 km... vádligörcs... meg kell állnom megint. Odajön mellém valaki és megjegyzi, hogy látszik, hogy elfutottam a lábam, de ne aggódjak van idő simán beérünk. Megnyugtató így a végén, hogy miért nem jött oda ezzel a dumával valaki az elején! Hátranézek miről is motyog, nincs sok ember, de ott a busz!!! 
El kezdek futni, 1 km simán meglesz... 500 méterrel a cél előtt idős házaspár pacsival szurkol, ez az menni fog, már csak 3-4 perc... Akkor már én is tudom, hogy meglesz... Meglátom a célt! Azon gondolkodom, hogy elkezdek sírni, de már nincs erőm... Inkább csak végig futom ezt a pár száz méter. Álmaim sprintjéről  szó sincs... A bnőm integet a célban... Vége... 

Nettó idő: 2:35:27

Befutóm

Verseny utáni gondolatok

Egyenlőre kavarognak. Örülök, mert sikerült. Örülök, mert megvan az első félmaratonom. Mégsem azt érzem amit kéne, amire vártam amit meséltek. Hónapokkal ezelőtt elhatároztam, hogy beérek a célba és vagy hányni vagy sírni fogok vagy csak szimplán összeesem. Nos ezekből legalább az egyik lehetett volna, de nem.
Azóta próbálom megfejteni, hogy mi a baj... Hogy miért nem érzem azt az eufóriát... Valószínűleg, mert nem vagyok elégedett az időmmel... Sőt igazából 2:30 feletti időm szerintem nem is lehetett volna.../ Mondjuk a BSI szerencsére mégsem így gondolja, mert kaptam érmet és én vagyok nők között az 1981. a 2049-ből! /
Be kell látnom, ez másfajta verseny, mint a többi volt. Ez sokkal komolyabb, nem olyan mint egy 5-7 km-es futás, ahova "bárki" elmegy. A Coca Colán örömmel nézegettem, hogy 1500-ból a 442. vagyok, benne a legjobb első harmadban... De itt ilyenről nem tudok beszélni...Ez bánt... És próbálom magam túltenni rajta, azért is, mert ebből jönnek a célok, hogy akarok még ilyen versenyeket és sokkal jobb időket - 2:15 és még jobbakat. De lehet akkor is boldogabb lennék, ha úgy érezném, hogy örömmel, kitartóan futottam végig, nem úgy mint aki fel akarja adni...Szerintem idő kell, hogy felfogjam... Most közeli az élmény... még. Az élmény, hogy alig bírok járni az izomláz és egyéb fájdalmak vannak. Annyi dolog lelkesíthetett volna, de akkor úgy éreztem nem segít... Amikor megláttam egy kerekes székes vagy egy vak futót, mindig arra gondoltam, Réka fuss, fuss, gondolj arra ő hogy futna ha a helyedben lenne...Lehet a szemléletmódommal van megint a baj, mert ahogy az egyik barátom mondta: Neki én vagyok az egyetlen olyan ismerőse, aki lefutotta. :) És ne azt nézzem, hogy hányból vagyok hányadik, hanem azt hogy egy a magyarországi 6 millió nőből aki ezt megtette! 

Azt hiszem a tanulság a felkészülésben van. Sem testileg, sem agyban nem sikerült tisztességes módon felkészülni. És itt jön a jó rész, hogy megvannak az ÚJ célok! 
Szeretném a technikám, időeredményeim javítani... a félmaratoni eredményem - igen mert már van :) - fokozatosan csökkenteni.
És azt elérni, hogy agyban annyira felkészült legyek, hogy a következő félmaratonom eufóriában teljen. Egy kedves ismerősöm kérdezte: maraton? :):):)

Még akár az is lehet, de csakis a 28. félmaraton után, ahol a záróbuszt már nem fogom látni sem! :)

Emlékül! :) 

Szöveg: Csordás Réka, Képek: BSI 

Félmaraton Komlón

Szeretem a vidéki versenyeket, jó hangulat, változatos terep és útvonal, még átlátható mezőny! Ilyen helyen nem nehéz kiszúrni a futóbarátokat, sőt újakat is lehet szerezni. Egyik futótársunk pár hete Komlón járt, az Ő élménybeszámolóját olvashatjátok most! 

Nagy örömmel nyugtáztam néhány hete, hogy a komlói DÖKE (Diák és Öntevékeny Körök Egyesülete) félmaratoni futóversenyt rendez szülővárosomban, Komlón. Régen volt néhány „Fut a Komló” elnevezésű verseny, de az utóbbi időkben nem rendeztek arra hasonlókat, így azonnal be is neveztem, hogy újra kipróbáljam magam a 21 km-es távon, pontosan négy hónappal a térdszalag műtétemet követően, amolyan felmérőnek!

Egy órával a rajt előtt már a versenyközpontban voltam a rajtszám felvétel miatt, illetve, hogy találkozzak régi futó- és triatlonos társakkal. Vígan idéztük fel a régi szép időket Buktával, amikor még együtt jártunk triatlon/duatlon versenyekre, vagy éppen K.Sanyival akivel együtt rúgtuk a bőrt, ill. a gólokat verhetetlen kispályás csapatunkban. A hangulat remek volt, amiről Péter Attila, és szokásos poénjai is gondoskodtak! Közben családtagjaim is odaértek, hogy a célban várjanak, és persze drukkoljanak, illetve megérkezett Szomi barátom is, aki rendszeresen gondoskodik frissítésről, ill. családjával együtt szurkolásról, a különböző baranyai versenyeken. Neki adtam az előre elkészített iso italt, ami később jó ötletnek bizonyult. Terveimben az 5perc/kilométeres cél szerepelt, vagy az annál kicsit jobb idő, azaz 1.45 perc alatti célbaérkezés, igaz a 30 fok feletti hőmérséklet nem volt túl biztató.

 Az első két kilométert egy négyes bolyban tettem meg, de azután hamar szétszakadtunk: volt, aki lemaradt tőlem, de volt olyan is, aki nagyobb sebességre kapcsolt. Az út Magyarszék felé vezetett, Mecsekpölöskén keresztül. Csodálkozva néztem az órámat ill. azt a tényt, hogy minden probléma nélkül mennek a 4.30-as ezrek, de még eléggé az elején voltunk. Szerencsére a szervezők gondoskodtak róla, hogy minden 3. km-en legyen frissítőállomás, ahol jól lelocsoltam a fejemet/tarkómat, és bőségesen a torkomat is... A nap egyre melegebben sütött, de ez szerencsére nem okozott problémát. Szomi néha mellettem tekert, fényképezett, és persze frissített, no meg poénkodtunk is egymással, néha azt kérve tőlem, hogy csökkentsem az iramot, mert nem bírja tartani azt, biciklivel sem... Magyarszéken az útvonal rátért a kerékpárútra, az erdő szélére. Ez egyrészt jó volt az árnyék miatt, másrészt viszont volt benne néhány kisebb emelkedő, ami azért nem tetszett annyira.... Itt eljött egy minimális holtpont is, a 13. kilométernél, amikor sikerült egy majdnem 5 perces ezret futnom. Szerencsére hamar összeszedtem magam, és sikerült megelőzni néhány futótársat is. Az utolsó négy kilométer újra az országúton vezetett a célig, enyhe, de folyamatos emelkedés közepette, amit az ember itt érzékelt csak jól igazán. Szerencsére ezen a szakaszon is tartottam a közel 4.30-as ezreket, és éreztem magamban az erőt, és hogy nem érhet semmi probléma. A célba a két kölyökkel együtt futottam be (hadd szokják a futóversenyek hangulatát!) 1 óra 36 perc 28 másodperc alatt, nagyban túlteljesítve előzetesen elvárt tervemet! 

A célba belefutottunk még Eszter, jóanyám, illetve néhány régi barát karjaiba, szószerint is, akik örömmel vártak/gratuláltak.  A térdem nem fájt, és a közérzetem is remek volt. Sokáig maradtam még, vártam a többi versenyzőt, beszélgettem, és persze készítettem néhány képet is. Ez, a minden tekintetben jól megszervezett futás, palacsintapartival zárult, amit leányom vállalt be helyettem... (P.Tamás)

az eredti cikk helye, térképpel: http://sportpalyafutas.blog.hu/2012/08/28/komlo_felmaraton)